A címbeli két névnek látszólag semmi köze egymáshoz, mégis az elmúlt hosszú hétvége összekötötte e két igazi amerikai ünnepet. Valentin-nap ugyanis idén pont vasárnapra esett, amelyet közvetlenül követett február harmadik hétfője, vagyis a Presidents' Day. Szóval, utólag is hálásak lehetünk az első amerikai elnöknek ezért az extra hosszú hétvégéért. :)

A Valentin-nap előtt jó idővel megkezdődött a készülődés. A Super Bowl tortanyomók tojáslabda-mintáit átállították szívecskékre, megkezdődött a cukros-szíves muffinok gyártása és felpörögtek a plüssállat-gyártók varrógépei. Így amikor pénteken vásárolni mentünk, már teljes volt az ajándék választék. A kedvenc boltunk bejáratánál plüssállatok hada fogadott minket halomba rakva, tőlük arrébb virágok széles választékban, különös tekintettel a vörös rózsákra. És természetesen az említett sütik és torták sem hiányozhattak, hogy teljessé tegyék a Valentin-nap sikerét. Hát, mindenesetre a boltokon nem múlott a felejthetetlen ünneplés. Küldök is néhány képet ízelítőnek: 

És a szerelem lufiszívekből készült boltíve alatt újabb ünnepi kellékek rejtőztek:

A jól sikerült Valentin-nap után tehát kaptunk egy extra hétfői szabadnapot, hogy méltóan megemlékezzünk az első elnök szülinapjáról. Nekünk közép-kelet európaiaknak persze van némi fenntartásunk a kötelező elnöki születésnapokkal kapcsolatban, de hát ajándék lónak... Szóval én is éltem a hétfői szabadság lehetőségével. Jó hír azonban, hogy kötelező felvonulás vagy ünnepi megemlékezés nem volt.

Amúgy nem egészen egyértelmű, hogy mit vagy kit is ünnepelnek amerikai barátaink február harmadik hétfőjén. Elvileg az első elnök, George Washington születésnapját, viszont ő február 22-én született. A másik nagy elnök, Abraham Lincoln pedig február 12-én és sokan úgy gondolták, hogy az ő teljesítménye is megérne egy fizetett szabadnapot. A logika bár helytálló, de elég messzire vezetne, különös tekintettel arra, hogy a jelenlegi elnök, Obama a 44. a sorban, így minden hónapra átlagosan 4 szabadnap jutna. A praktikum és a  józan ész végül is győzött, így a mindenszentekhez hasonlóan egy ünnepnap lett a "mindenelnökök" napja. Jó, az igaz, hogy ez a nap még véletlenül sem esik soha sem Washington, sem Lincoln születésnapjára, de hát ne legyünk telhetetlenek...

Ugyanakkor a mostani megoldásban újabb továbbfejlesztési lehetőségek rejlenek. Ha az állami ünnep nem esik egyik nagy elnök születésnapjára sem, akkor mi indokolja, hogy februárban tartsák, amikor a tapasztalatok szerint hideg van, esik a hó és/vagy az eső? Miért nem lehet a mindenelnökök napját nyáron tartani, amikor garantált a jó idő és a jómunkás emberek is szívesebben kimozdulnának? Vagy az a baj, hogy a britek ezt már rég kitalálták és csak őket nem akarják másolni? :)

Mindenesetre Magyarországon hálásak lehetünk, hogy a mi államalapítónk, Szent István augusztus 20-án született. A jó idő garantált és - micsoda szerencse! - az a balatoni szezon utolsó napja is. :) Várjunk csak... még azt sem tudjuk, hogy melyik napon és hónapban született? És azt sem, hogy pontosan melyik évben? :( Sebaj, akkor biztosan 20-án halt meg. Khm, nem, mert augusztus 15-én. Pont Nagyboldogasszony napján, ami ugyebár már foglat a naptárban. Jól van, akkor legyen az ünnepe a szentté avatásának napján, na. Tiszta szerencse, hogy ez nem februárban volt...

Túléltük a Nagy New York-i Hóvihart, amely végül nem döntött rekordot: a leesett 68 centi hó két és fél milliméter híján elmarad a valaha mért legnagyobb értéktől. A gyors olvadásnak köszönhetően a minibárok is megúszták a fosztogatást és szemmel láthatóan sem a szálloda személyzetében, sem a programunk résztvevőiben nem esett kár. :) New York-ról még sok írnivalóm maradt, mert a fennmaradó egy hétben beszélgettünk jó útra tért drogkereskedő ex-bandatagokkal, iskolai önkéntesekkel és voltunk a Harlemben is, de most legyen szó az USA idei legnagyobb sporteseményéről a Super Bowl-ról!

Talán fel sem tűnt, de miközben Magyarország éppen a lefekvéshez készülődött, Amerika már izgatottan készült a Super Bowl-ra, vagyis az amerikaifutball-bajnokság döntőjére. Az olimpia, a foci VB ehhez képest smafu, ráadásul ez volt az 50. a sorban, vagyis a szervezők a nagyobb show érdekében még egy (két, három) lapáttal rátettek...

Amint jól tudjuk, mind a sportban, mint a sport nézésben a siker elengedhetetlen feltétele a megfelelő felkészülés. Ennek megfelelően mi is megtettük a szükséges intézkedéseket mind a fizikai, mint a szellemi-lelki felkészülés érdekében:

Ahogy a sportban, a mi esetünkben is a fizikai felkészülésnél nagyobb erőfeszítést igényelt a szellemi felkészülés. Mindenekelőtt ugyanis utána kellett járnunk, hogy melyek az amerikai futball szabályai, mert e nélkül úgy éreztük, csak partra vetett halként szenvednénk végig a nagy eseményt. Szóval, a lényeg:

Adott két csapat (az esetünkben a Carolina Panthers és a Denver Broncos), amelyek egyaránt több pontot szeretnének szerezni, mint az ellenfelük. Az egyik támad, a másik védekezik, közben egy furcsa, tojás formájú labdát passzolgatnak és/vagy cipelnek magukkal, amit a változatosság kedvéért néha rúgnak is. A támadóknak az ellenfél célterületére kell juttatniuk a labdát, amit védekezők a labdát cipelő legyűrésével (ún. "kicsi a rakás"-alakzat), vagy a labda elvételével próbálnak megakadályozni. Ha a kiindulási helyhez képest előre jutnak, akkor előbb-utóbb a labdát a célterülethez érintik (touchdown), amitől a szurkolóik felugrálnak a helyükről, összeölelkeznek, sírnak örömükben és csak úgy áramlik a chi. Szóval, ez az abszolút nirvána, de azért lehet pontot szerezni úgy is, ha a labdát átrúgják a két kapufa között. Amúgy a sport abszolút demokratikus, mindenkit bevesznek a csapatba: bár a pályán csak 11-en vannak (végre egy ismerős szabály :), de a keret 53 fős és e mellé jön még az edzői stáb. Szóval elméletileg Nemecseknek is van esélye...

Nos, mi ezen ismeretekkel felvértezve ültünk be egy helyi sportbárba, ahol negyven db különböző méretű és színű tv készülékről élvezhettük az eseményeket. Gyorsan le is osztottuk a csapatokat, Gina a párducoknak, és pedig a vadlovaknak szurkoltam. (Furák ezek a kabalák: vajon a melyik állatnak van nagyobb tehetsége/készsége az amerikai futballhoz? Kabalaállat alapján a fókák lennének a biztos nyerők, viszont ilyen csapatról nem tudok...) Amint hamarosan kiderült, a helyiek többsége a párducokkal volt, de egy kicsi, de annál hangosabb lószurkoló-csapatnak (valamint a ráhangolódást segítő sörnek) hála mindketten hamar belejöttünk a szabályokba.  

A játék ugyanakkor lassan halad előre és gyakran szakították meg reklámok, leginkább akkor, amikor a csapatok stratégiai jellegű konzultációt folytattak a hogyan továbbról. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a vadlovak hamar elhúztak és 120 kilós átlagsúlyuk ellenére fürgén mozogtak a pályán, míg a párducok sokszor csak a sötétben tapogatózva keresték a labdát. Már majdnem 2 órája szurkoltunk nagyon lelkesen, amikor kiderült, hogy még a csak a meccs második negyedének végén járunk, azaz több mint a fele hátra van. Szerencsére jött a Coldplay, Beyoncé és a számomra ismeretlen, de nyilvánvalóan nagyon híres Bruno Mars, akik énekelgettek és táncolgattak nekünk az alig 10 perc alatt összeállított, majd alig 10 perc alatt el is bontott színpadon.

A harmadik óra vége felé már a mellettünk lévő asztalnál is kezdtek kókadozni és mi is úgy éreztük, hogy az utolsó negyedre további fizikai felkészítésre van szükségünk egy nagy tál tortillachips formájában. És lőn:

 Az erősítés segített az utolsó negyed, akarom mondani a reklámokban bővelkedő utolsó óra túlélésében. A meccs végén a vadlovak még elhúztak és beállították a 10-24-es végeredményt. A végére elégedetten állapíthattuk meg, hogy mind a lovaknak, mind nekünk jól sikerült a felkészülésünk és derekasan álltuk a mögöttünk hagyott négy óra megpróbáltatásait. A díjátadóra már csak az ajtóból néztünk vissza és ekkor derült ki, hogy a Super Bowl nem is kupa vagy serleg, hanem egy ezüstből készült szobrocska... :(

Összefoglalva a meccs bővelkedett emlékezetes pillanatokban, még inkább bővelkedett sztárokban, de leginkább véget nem érő reklámokban. Elégedetten mondhatjuk tehát: viszlát legközelebb, a 100. Super Bowl-on!

Az elmúlt bejelentkezésem óta hazalátogattam és sokatokkal személyesen is volt alkalmam találkozni, köszönet érte! Nemrégiben Gina is szerencsésen megérkezett, így már ismét együtt járjuk az élet girbe-gurba és Washington nyílegyenes utcáit...

Erről lesz még alkalmam bőven beszámolni, de gondolom, most mindenki a (hó)helyzetre kíváncsi. :) Ne is szaporítsuk a szót, vágjunk bele!

A legfontosabb, hogy mindketten jól vagyunk, meleg és biztonságos helyen, alkohollal, gluténmentes ropival, valamint salsa chipssel jól felszerelkezve.

A halálos áldozatokkal is járó vihar miatt eddig 11 államban hirdettek szükségállapotot, lezárták New York összes repülőterét, holnap reggel 7-ig nem közlekedhetnek a kocsik, a metró és a vonat felszíni vonalai nem járnak. Több mint 200 000 ember van áram nélkül, eddig egy nap alatt fél méteres hó esett.

Nekünk elvileg most Washingtonban kellene lennünk, de az intézet a soros képzési moduljára New York-ban kerül sor, így most a Central Park közeléből szemlélhetjük a hóvihart és a hóba borult várost.

A helyi hírcsatornák által nemes egyszerűséggel csak MONSTER STORM-nak (óriási viharnak, vagy inkább szörnyen nagy viharnak) nevezett események a mi programunkat is alaposan felkavarták. Tegnap délelőtt még úgy volt, hogy a program résztvevői férjük/feleségük/életük párja ("significant others") kíséretében közösen nézik meg az Ellis szigeten lévő bevándorlási múzeumot, de a kompjáratokat már tegnap törölték. Aztán szombaton elkezdett esni a hó és csak esett, esett... Úgyhogy kihasználtuk a két program közötti szabadidőnket és kimentünk a Central Parkba.

Na jó, és készült egy hóangyal is:

Alighogy visszatértünk a hidegből, kiderült, hogy bezárt az az étterem, ahova közösen vacsorázni mentünk volna és valamint a vihar miatt a Broadway-en is lemondták az összes előadást. Miután a szellemi és a fizikai tápláléktól így megfosztottak minket, kénytelenek voltunk ismét útra kerekedni, hogy legalább az utóbbiról magunk gondoskodjunk. Sajnos levadászható mamutok nem voltak a közelben, az éttermek pedig a vihar ellenére (vagy pont a miatt) teljesen tele voltak, egy nagy és mozdulatlan élelmiszerbolt becserkészése tűnt a legvállalhatóbb feladatnak. De csak elvileg. :)

Az utcákon hóvihar tombolt 60 km/órás széllel, kavargó hóval és fél méteresnél is nagyobb hóakadályokkal. Autók, buszok sehol, viszont minden második keresztutcában villogó rendőrautók zárták le a forgalmat. Mint utóbb kiderült, teljes gépkocsikorlátozást vezettek be egész New York Cityben és akit a rendőrök elkaptak, azt kiszállították a kocsijából. Csak a sugárutakat tisztították, láttunk például négy tolólappal és hólánccal felszerelt kukásautót, ahogy egymás után haladva próbálták letakarítani a 7. sugárutat. Kb. ekkora sikerrel:

Két bolt a hó miatt már bezárt, de a harmadiknál végül is sikerrel jártunk, beszereztük a bevezetőben említett alap túlélőkészletet, amely reményeink szerint kitart holnapig. Ha mégsem, akkor terveink szerint szobáról szobára haladunk és elpusztítjuk a minibárok készleteit. De ha a negyvenedik emeleten is végeztünk, tényleg nem tudom, mihez kezdünk...

Ahogy most kinézek az ablakon, a hó még mindig csak esik, esik... Holnapra lehet, hogy az eddig lehullott 20 hüvelyk mellé még 10 érkezik. Ez összesen 75 centimétert jelent, megdöntve minden eddig mért rekordot. Ekkora hóban már se hóangyalt, se hóembert nem lehet csinálni, úgyhogy tessék abbahagyni, ez nem vicces.

Legutóbb itt hagytam abba, remélem, járt Nálatok! :)

Amint a legutóbbi bejegyzésben is olvashattátok, New York rengeteg karácsonyi látnivalót kínál, így a High Line Park meglátogatása után a Central Park felé vettem az irányt. A parkban elmentem az „Állatkert” előtt, amely a magyar közönségnek a Madagaszkár c. filmből lehet ismerős: itt él Alex, az oroszlán, Marty, a zebra, Gloria, a víziló és Melman, a zsiráf. Sajnos a filmbéli állatseregletnek nyoma sincs. A kert inkább egy feltunningolt kisállatsimogatóhoz hasonlít persze azzal a különbséggel, hogy az állatok összeválogatásakor a legfontosabb szempont gyerek érdeklődésének felkeltése volt. Úgyhogy az állatkert cuki állatokkal van tele, van fóka, medve, kék színű béka, a fő látványosság pedig egy hópárduc. Lehet, hogy a film szereplői tényleg Afrikában maradtak? :)

A Metropolitan Múzeum külön fogalom, többször bővítették, hogy elférjen benne az a sok műkincs és látványosság, amit az elmúlt közel másfél száz év alatt az adományokból és vásárlással összegyűjtöttek. Az épület tényleg hatalmas, csak az első szinten kilencszáz kiállítóterem van témák szerint csoportosítva. Rögtön a legelső teremben például... Na nem, mindenkit megkímélek a látnivalók felsorolásától, de akit érdekel például az egyiptomi építészet, annak egy egész piramist egyiptomi kőtemplomot is áttelepítettek a Nílus partjáról. De szép számmal vannak tokkal-vonóval áttelepített kastélyszobák Bécsből, Párizsból, Velencéből és angliai kastélyokból. A hatás elég bizarr, ahogy a terembe belépve egyszer csak egy XVIII. századi díszteremben találjuk magunkat kristálycsillárokkal és korabeli komódokkal. De fogadjuk el, hogy nem mindenkinek van ideje/pénze/türelme végigjárni ezért fél Európát. Itt egy óra alatt megvan az egész...

Jó hír, hogy magyar vonatkozású anyagként látható Mátyás király számszeríja (az egyértelműség kedvéért a címere is rajta van), II. Lajos (roham)sisakja, vannak XVI. századi huszárpajzsok és szablyák, illetve néhány bronzkori – meglepő módon – bronzból készített spirál. Ezek szerintem a kivitelezés tekintetében az ügyes hatodik osztályosok szintjén vannak, de higgyük el a szakembereknek, hogy értékesek és legyünk büszkék az őseinkre! (Nem muszáj mindenkinek egyetértenie, én vállalom a bronzkoriakat is, sose lehet tudni… :) )

A dicső magyar örökség...

A múzeum egyébként elég egyszerű a klasszikusnak számító koncepciót követi: mindent összeszedtek és kiállítottak, ami az adott korból jó állapotban megmaradt és/vagy nagy és/vagy értékesnek látszik. Ez mondjuk elég fárasztó tud lenni kilencszáz termen keresztül, főleg egy olyan betegesen részletes érdeklődőnek, mint amilyen én vagyok, úgyhogy a második és harmadik szint későbbre maradt. :(

A szórakoztató, de egyben fárasztó múzeumlátogatás levezetéseként megnéztem a karácsonyi vásárt a Bryant Parkban. Ez kb. olyan, mint az európai karácsonyi vásárok, viszont nem láttam karácsonyfadísz-árusokat és frissensültet áruló sütödédet. (Na jó, a gyorskaját itt másként értelmezik...) Helyette volt műkorcsolyapálya és alternatív kínálat. Büszkén jelentem, hogy a magyar kürtős kalács meghódította Amerikát a karácsonyi vásárt. Itt chimney cake-nek (egy kis jóindulattal kürtős kalácsnak szó szerint kémény süteménynek) hívják, és aki bátor, mogyoróvajjal is kérheti plusz 2 dollárért.

A vásárban a bajor gasztronómiát is újraértelmezték, láttam "bajor vörösáfonya cider"-t és mazsolás perecet. Azt hiszem, egyik sem tartozik a klasszikus bajor gasztronómia főáramába, de amint tudjuk, ami nem öl meg, az megerősít... 

Karácsony közeledtével köszönöm a bloggal kapcsolatos visszajelzéseket, jókívánságokat, egyben mindenkinek boldog ünnepeket és sikeres, boldog új évet kívánok! 

A szombatomat New Yorkban töltöttem. Gondoltam, érdekes lesz majd a karácsonyi forgatag és ha már ott vagyok, akkor megnézem a High Line Parkot és a Metropolitan Múzeumot is. Ezekről szól a mostani és a következő bejegyzés...

A High Line tulajdonképpen egy régi magasvasút abból a korból, amikor még New York nem a divatról vagy a Született feleségekről volt híres, hanem az iparáról. Ennek - és később a városnak - az ellátására épült az első felszíni vasútvonal 1847-ben. Az ötlet nem volt rossz, csak sok volt a felszíni kereszteződés és a figyelmetlen városi, így a vasút nem csak árut, hanem halálos áldozatokat is hozott magával. Állítólag a város külön lovasokat (városi cowboyokat :) is alkalmazott, akik a szerelvény előtt nyargaltak és figyelmeztették a közlekedőket a közelgő vasútra. Vagy inkább ők ütötték el őket, még a vonat érkezése előtt... :) Lényeg a lényeg, eltelt nyolcvan év és nekiláttak a felszín felett kb. 10 méterrel haladó magasvasút építésének. Sokáig minden szép és jó volt (leszámítva persze azoknak, akiknek a sínek mentén laktak), míg végül a vasúti forgalom egyre csökkent és végül a nyolcvanas évek közepén le is állt.

Miután szorgos önkéntesek nem kezdtek neki a bontásnak és a vasúti pálya is túl lassan rozsdásodott, hogy magától összedőljön, a vasút végül nekikezdett a bontásnak. Már kb. a felénél jártak, amikor néhány lelkes honpolgár azt gondolta, hogy érdemes lenne a sínek között burjánzó fűnek és egyre nagyobb bokroknak lehetőséget adni és a megmaradt részeket közparkká alakítani. Az ötlet nem volt új, a franciák már rég kitalálták és meg is csinálták Párizsban (lásd: Coulée verte René-Dumont). Az amerikaiak ugyanakkor nem csak a francia filmek remake-jében jeleskedtek, a bevált modellt sikeresen alkalmazták a városi vasútvonalak átalakításában is.

New York vezetése hamar belátta, hogy nem érdemes ujjat húzni a manhattani megszállottakkal, úgyhogy néhány év hezitálás után a projekt mögé állt. Az ügyön persze mindenki nyert: a vasúttársaság megspórolta a bontási költségeket azzal, hogy nagylelkűen a városnak adományozta a sínpályát, a városi vezetés elmondhatta, hogy milyen jó fej és meghallgatja a helyi kezdeményezéseket, a helyi önkéntesek boldogok voltak, mert megvalósíthatták az álmukat, a helyi művészek és tájépítészek teret kaptak az alkotásra, a környékbeliek - akik már annak is örültek, hogy a vonatok végre leálltak - hamar megérezték az ingatlanok árának emelkedését, a turisták pedig elégedettek voltak, mert újabb oldalról ismerhették meg a várost, ráadásul ingyen. :) Ezen kívül nyilván a betelepített növények, fák és madarak is rendkívül elégedettek voltak, bár az ő véleményükről nem maradtak fenn feljegyzések. Az ügy egyetlen vesztesei azok a növények voltak, akik szívós munkával megkapaszkodtak a sínek között, állták a hideget és a forró napsütést is ötletet adtak a szervezőknek. Nos, őket hm kíméletlenül kikapálták nyilván gondosan átültették egy számukra megfelelő helyre. Egyszer talán valaki róluk is így egy könyvet...

A lényeg az, hogy a Nagy Mű, azaz a High Line Park elkészült és évente milliószám vonzza a látogatókat. A park fenntartásában (kapálás, növények nyírása) önkéntesek segédkeznek és évente nagy rakás pénzt gyűjtenek össze adományként. A parkban vannak művészeti installációk, szervezett túrák is, de sokan csak sétálásra használják. Én is így tettem és összességében tényleg szép a végeredmény, mindenkit csak bátorítani tudok, hogy nézze meg, ha arra jár. Egy kis vizuális ösztönzés hozzá: 

Itt kezdődik a park:

Ilyen (na jó, néha egy kicsit másmilyen is):

A kedvenc részem a szép, zöld gyeppel:

Az építkezésen nem csak a beton fogyott. A hivatalos magyarázat szerint ez egy műalkotás, de aki járt már életében építkezésen, az tudja, miről is van szó:

A vasútból gyalogút/kerékpárút projekt egyébként elég sikeres az USA-ban, a fővárosban a Capital Crescent Trail is erre a koncepcióra épült. Ezt is bejártam már, az élményeimet talán egy későbbi posztban osztom meg Veletek. Mindenesetre érdemes lenne nálunk is elgondolkodni, hogy mit csinálunk azokkal a vasútvonalakkal, amiket bezárunk. Csak két példa: Móron is van ilyen és a Bánki tóhoz is vezet vasúti sínpálya...

Az élménybeszámoló hamarosan folytatódik, viszont a végén még el kell mondanom, hogy találkoztam egy régi ismerőssel. Még civilben, de már itt volt a városban! Yes, he is in town! :)

Remélem, Nálatok is járt! :)

Washington DC-ről már volt szó a blogon, viszont akkor csak a felszínről írtam. Most a föld alatti Washingtonról lesz szó, de nem a volt elnökről, hanem a metróról. Természetesen a hagyományoknak megfelelően messzemenően szubjektíven, ugyanakkor remélhetőleg élvezetesen. 

Azt sajnos rögtön az elején kénytelen vagyok leszögezni, hogy Amerika nem metróépítő nemzet. Nagyszerű autópályáik vannak, csodás repülőtereik, kikötőik, de metróhoz nincsen tehetségük. Sem az építéshez, sem az üzemeltetéshez. Ezt valahogyan sejtik is, mert a dolgot nem erőltetik. Az USA-ban összesen kb. 15 metróvonal üzemel, ebből a második legnagyobb a washingtoni, ahol van szerencsém naponta újabb és újabb tapasztalatokkal gazdagodni.

A jó működtetéshez minden feltétel adott lenne, a metró a hetvenes években épült, az állomások az egész várost behálózzák és a városhatáron is túlnyúlnak, de valahogy nem megy. A metróban mintha megállt volna az idő és az őslakosok elmondása szerint a szolgáltatás visszafejlődött az elmúlt években. Induljunk el és nézzünk be a föld alá...

A metrómegállókat még nem nagy kaland megtalálni, némi gyaloglás után az ember előbb-utóbb belebotlik egybe, főleg a belvárosban. A metróállomások nevét persze szokni kell - van például Silver Spring (kb. ezüst forrás), Cyristal City (kristály város) és Foggy Bottom (kb. ködös alvég) is. Az állomásra belépve ugyanakkor máris szembesülünk a jegyváltás kihívásaival... 

Nos, az első tudnivaló, hogy papír alapú jegyet vagy kapunk, vagy nem. A rendszer ugyanis most áll át a mágneskártyára, így előfordulhat, hogy csak kártyával tudunk belépni a metróba. Ebben az esetben ugrott is 10 dollárunk, mert a kártya első alkalommal ennyibe kerül (2 dollár + 8 dollár feltöltés). A metróban nincsen egységes vonaljegy, sem zónák, így minden egyes utazásnak más a tarifája. Szóval először azt kell kitalálnunk, hogy ahova menni szeretnénk, az melyik metróállomáshoz esik közel (itt sokat segít a helyismeret vagy egy térkép), aztán egy táblázatban meg kell nézni, hogy oda mennyibe kerül a jegy. Itt rögtön két tarifa van, egy a csúcsidőszakra, egy pedig az azon kívüli közlekedésre. Tehát, ha jegyet veszünk, akkor jó, ha megnézzük az óránkat is, mert reggel nyitástól 9.30-ig csúcsidőszak van, délután pedig 15.00 óra és 19.00 óra között. A jó hír, hogy hétvégén nincsen csúcsidő, már persze ha nyitva van a metró, mert szombat-vasárnap 7 óra előtt be sem engednek az állomásra. Ha tehát korán kell indulni, akkor a metró felejtős...

Számolgatás helyett tehát jobban járunk, ha kártyát veszünk, amit a metrótársaság azzal is támogat, hogy a normál tarifához képest így utazásonként egy egész dollár kedvezményt kapunk. Sajnos a metró még így is pénzbe kerül, nem is kevésbe. Nekem egy átszállással és összesen négy megállónyi utazással naponta 2,25 dollárba kerül eljutni a munkahelyemre és ugyanannyi az út visszafelé is. Ha persze valaki nagyon kényelmes, akkor 237 dollárért vehet 28 napos bérletet (mágikus szám, de sajnos a hónapok itt csak nagyon ritkán 28 naposa), de ez sajnos nem érvényes a buszokra... :( 

Ha túl vagyunk a jegyvásárlás okozta megpróbáltatásokon és a kártyánkat is kivettük a tokjából (mert az automata a műanyagon át nem érzékeli a jelet), akkor egy kapun bebocsátást nyerhetünk a metróba. A metróutazás egyben időutazás is, rögtön a hetvenes években találhatjuk magunkat. Abban az időszakban, amikor a vas és a beton is olcsó volt, a tervezők fantáziáját pedig megmozgatták az új megoldások és az építőmunkások is elég képzettek voltak ahhoz, hogy a sok hülyeséget tartós betonba öntsék. Megtették és azóta is minden úgy van, ahogy egyszer réges-régen valaki kitalálta... 

Az állomások szürkék és barnák, a boltozat öntött vasbeton elemekből áll, a padló barna kerámia lapokból, a félhomályban az utasok a szemüket meresztgetik, ha látni és/vagy olvasni szeretnének. De persze jól tudjuk, a metró nem olvasgatásra, hanem utazásra van, aki olvasni szeretne, az maradjon otthon... :) Ha nem akarunk rossz metróba szállni vagy érdekel minket, hogy mennyit kell várni, akkor jó, ha közel megyünk a kijelzőhöz (minden oldalra jut egy-egy) mert messziről természetesen az sem látszik, főleg nem a félhomályban.

Amint leértünk, kezdődhetnek a várakozás percei. Reggel még szerencsénk is lehet, akár 3-4 percen belül érkezhet egy szerelvény, estefelé viszont jobb, ha felkészülünk a 15-30 perces várakozásra. Ilyenkor persze jól jönne, ha lenne a metróban internetlefedettség, de sajnos erre az utasoknak kb. 2017-2018-ig várniuk kell. Addig marad az élet nagy dolgain való elmélkedés...

Sajnos a felsorol negatívumokon túl a metró még kiszámíthatatlan is. Simán előfordul, hogy az alagút közepén megáll és nem megy tovább. Ilyenkor a vezető valamit mond a mikrofonba, de mivel a hangszórók torzítanak, ebből sem én, sem a nálamnál jobb angol tudással rendelkező helyiek alig értenek valamit. Viszont legalább vidáman telik a várakozás a sötét alagútban.

Ezek után a megérkezés igazi felüdülés. Ha túlvergődtünk a kieresztő kapun (néha ki és befelé egyaránt egy-egy üzemel), konstatálhatjuk, hogy aznap reggel is hozzájárultunk a metró új vezérigazgatójának évi 397 000 dolláros (cirka 115 millió plusz 20% bónusz) fizetéséhez. Máris jobban indul a nap... :)

A hétfő reggeli jó hír: túl vagyok Amerika legborzongatóbb ünnepén, a Halloween-en! Szerencsére emberéletben nem esett kár, a pókok, gusztustalan férgek és élőhalottak visszabújtak a szekrénybe és elő sem jönnek újabb egy évig...

Az előkészületek persze már idejekorán elkezdődtek. A boltokban szeptembertől lehetett kapni kezdő és professzionális tökfaragó szettet, így a megfelelő szerszámok hiánya nem lehetett akadálya a tökéletes dekorációnak. Ezen túl a boltokat elözönlötték a féltől néhány kilós kiszerelésig terjedő cukor- és csokicsomagok, valamint a borzongatóbbnál borzongatóbb kellékek (szőrös pókok, cukorból készült szemgolyók, csontvázruhák). Sajnos a marketingeseknek ez sem volt elég, a hatást lehetett még fokozni. Én is majdnem ledobtam a láncot, amikor a boltban a bevásárlókocsit békésen tologatva hörgést hallottam a hátam mögött... Szerencsére a boltot nem szállták meg a zombik, csak egy Halloween-kellék szólalt meg a közeledtemre. (Na ja, és nem kellene annyi Walking Dead-et nézni...).

Nos, az amerikai kreativitás Halloweenkor szabadon szárnyalhat és ilyenkor a határ a csillagos ég (illetve alkalomszerűen: a borzongatóan lidérces, sejtelmes telihold...). Ilyenkor előkerülnek a tökök, a pókhálók, a fészerben elrejtett sírkövek, az ősök csontjai és kezdődhet a dekoráció! Milyen hasznos is tud ilyenkor lenni a füvesített előkert! A városban jártamban lefényképeztem néhány remekművet, amelyet ezúton osztok meg a lelkes és érdeklődő közép-kelet európai közönséggel. (Természetesen a kollekció korántsem teljese és e sorok írójának messzemenően szubjektív értékítéletét tükrözi).

Kifinomult ízlés és komoly szakmai készségek:

Vidám kerti hangulat sírkövekkel és csontokkal

Az óriáspókok már a kertben vannak! (Bocsi, Gina! :)

 ... és az óriásmacska is!

Helyreállt a világ rendje, pókok, denevérek, boszik és csontvázlovagok a helyükön, jöhetnek a gyerekek... 

Merthogy a Halloween csúcspontja természetesen - ahogy azt az amerikai filmek szemléletesen mutatják - a csokoládék és édességek gyerekek általi, nagy mennyiségű begyűjtése. A nagy mennyiség természetesen szó szerint értendő. A megkérdezett kollégák becslése szerint gyermekeik ilyenkor szorgalomtól, teherbírástól és gátlástalanságtól függően 2-5 kg össztömegű cukorral és csokival térnek haza. Sajnos a mennyiségi szemlélet erősen háttérbe szorítja a minőséget, így a Mozart golyók és marcipánkrumplik (személyes kedvenc) helyett az leginkább az amerikai édességipar alsó kategóriás termékei kerülnek asztalra. A zsákmány persze apu/anyu/tesó/nagyszülők segítségével elkezd fogyni, a maradékot pedig megkapják a kollégák vagy a tengeren túl szolgáló katonák. De vannak kreatív és előremutató, igazi amerikai megoldások is: egy gyermekfogorvos minden évben 1-5 dollár per fél kilós áron felvásárolja a pácienseitől a zsákmányt (idén ez 1000 dollárjába fájt) és a csokikat, cukrokat elküldi a katonáknak (nincs az a mennyiség, amit a hadsereg el ne tudna használni. Ha ők sem bírnak vele, akkor gondolom megkapják az iraki, afganisztáni gyerekek. Ki van ez találva! :)

A Halloween véget ért, de az üzlet megy tovább: az első karácsonyi figurák már a boltokban! Ho-ho-ho-hó! Felkészülni, mindjárt itt a Karácsony!

Bízom benne, hogy mindenkinek jól telt a Kolombusz napi ünneplés. Nekem igen, mert az első munkanapom rögtön munkaszüneti napra esett. Erre szokták mondani, hogy erős kezdés... 

Kolombusz Nap (Napja?) tehát szövetségi ünnep az Egyesült Államokban, senki sem dolgozik és biztosan mindenki ünnepel. Azt, hogy mit, már nem egészen világos. Talán megemlékeznek a nagy felfedezőről/az első bevándorlóról/az államalapítóról. Vagy arról, hogy fel lettek fedezve. Az őslakosokat sajnos nem kérdezték meg, hogy szeretnének-e ünnepelni, lehet, hogy nekik más véleményük lett volna...

Lényeg a lényeg, hogy elkezdtem dolgozni a Management Systems International (kíváncsibbaknak: http://www.msiworldwide.com/) nevű tanácsadó cégnél. A társaságról annyit lehet tudni, hogy nemzetközi projekteket menedzsel főleg az Egyesült Államok fejlesztési programja (USAID) keretében. A központban, vagy ahogy a helyiek mondják, a főhadiszálláson mintegy százan dolgoznak, a terepen (értsd: négy kontinens kb. 25 országában) pedig még olyan 1500-an. A cég elég sok mindennel foglalkozik az élelmiszerbiztonságtól az energián át a konfliktusmenedzsmentig. És szerencsére vannak antikorrupciós projektjeik is, úgyhogy talán nem fogok unatkozni a következő hónapokban... 

A cég székhelye Arlingtonban van a Potomac folyó túlpartján, kb. három metrómegállóra a washingtoni lakásomtól, úgyhogy a bejutás viszonylag egyszerű. Arlingtonban a hetvenes években egy egész irodanegyedet húztak fel, ugyanis ekkorra az USA hadügyminisztériuma kinőtte a harminc évvel korábban, a második világháború alatt épült Pentagont (a háborúskodás mellett még építkezni is volt idejük) és kellett az iroda a beszállítóknak is. Szóval felépült Cyrstal City, amely az amerikai építőipar mellett a helyi ingatlanosok kreatív névadását is dicséri. Az MSI ekkor még a túlparton, Washingtonban volt a kikötőben bérelt irodahajón, amiről az új irodaházban található fényképek is tanúskodnak. Sajnos a kikötői telephelyet fel kellett adniuk, mert a cég bővült és egyre nehezebb volt új irodahajókra szert tenniük. Elmondásuk szerint a kisebb viharok keltette hullámzással még csak megbirkóztak volna, de amikor az egyik hajó egy napon elsüllyedt, a távozás mellett döntöttek...

A kikötő Washingtonban - az irodák nem a jachtokon voltak :) 

Így kerültek ide és én is így kerültem a Cyrstal Drive 12. emeletére. A kilátás a szobám ablakából pazar, a Pentagontól a Washington emlékműig és a Capitoliumig ellátni, bár a mostani munkahely még mindig csak a dobogó harmadik helyén áll a BM és a KIM nyújtotta panoráma után.

A kilátás pazar, de így is csak harmadik...

Mindenesetre az első napon életem legbizarrabb munkavédelmi oktatásában volt részem. Szóltak, hogy jön majd John, aki kitanít a szükséges munkahelyi ismeretekről. Mondtam, hogy részemről készen állok, HR-es szakemberként tudom, milyen fontos, hogy új munkatársainkat minél korábban felvértezzük a szükséges tudással. Délután be is állított John és sokatmondóan becsukta maga mögött az ajtót, egyben átnyújtott egy szórólapot. A szokásos kedves beszélgetést követően rátért a lényegre, én pedig egyre erősebben markoltam a székem kartámláját. John tájékoztatott, hogy jó, ha van nálam némi ivóvíz tartaléknak, mert előfordulhat, hogy nem lesz víz. OK, megoldom. De hozhatnék be némi hideg élelmet is, mert mi van, ha itt ragadunk hosszabb időre, nincs áram és az épületet sem lehet elhagyni. Mondom OK, ez is megoldható. És szóljak, ha valami egészségügyi problémám van és vészhelyzetben nem tudom lépcsőn elhagyni az épületet. Biztosítottam, hogy futottam már 12 kilométert, a 12 emelet talán menni fog, ne aggódjon. Nem aggódik, persze, csak szólt. Próbáltam normális mederbe terelni a beszélgetést, és jeleztem, hogy majd vigyázok és nem nyúlkálok a konnektorba, de csak azt értem el, hogy a szemei kikerekedtek, majd közölte, hogy ne aggódjak, a konnektorral minden rendben van.

Ekkor megnéztem a prospektust, amit a kezembe nyomott. Fontos információkat tartalmazott áramszünet, földrengés, tornádó és active shooting esetére. Ez utóbbi kapcsán pontosabb kifejezés lenne az "öngyilkos lőfegyveres tömegmészárlás", de a szerkesztők nyilván nem akartak pánikot kelteni. Inactive shooting esetén nincs baj, de ha egy fegyveres úriember besétál az MSI irodaházába és ész nélkül elkezd lövöldözni (active shooting), akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy elszaladunk. Pechünk van, ha pont a folyosón vagy a vészkijáratnál áll, de ekkor sincs minden veszve, a következő lehetőség az elbújás. A kiadvány arról is tájékoztat, hogy az ajtót lehetőleg zárjuk magunkra és halkítsuk le a nálunk lévő telefont és egyéb kütyüket. Végignézve az irodabútorok nyújtotta lehetőségeket és végiggondolva gyermekkori bújócska-élményeimet arra jutottam, hogy ez számomra nem opció, úgyhogy tovább léptem a következő lehetőséghez: fight. Vagyis csak bátran szálljuk szembe a támadóval, harapjuk el a torkát és döngöljük a betonba. Na jó, nem így írták, hanem azt tanácsolják, hogy találjunk dobóeszközöket (különösen: tűzőgép, lámpa, telefon) és azzal tartsuk távol. Arra már nem emlékszem, hogy golyókra vagy a lövöldözőre gondoltak, de úgy vélem, hogy a Kolombusz által felfedezett bennszülötteknek is ugyanez a cég szállította a jobbnál jobb tanácsokat. Az eredményt ismerjük.,. 

Viszont az amerikaiak pragmatizmusára jellemző, hogy a "mindannyian nyomorultul itt pusztulunk a golyózáporban" alternatívaként fel sem merült. Viszont ha egy telefonnal a kezedben szembeszállsz egy gyakorlott és vérgőzös lövöldözővel, akkor a) lelő és hős leszel b) legyűröd és hős leszel. Szóval, csak jól jöhetünk ki a dologból, még ha ez utólag senkit nem vigasztal. Amúgy meg ha valaki a Pentagontól három háztömbnyire egy katonákkal/exkatonákkal teli épületben kezd lövöldözni, az a) tényleg megérdemli a Darwin-díjat b) komoly eséllyel gyűrhető le egy jól irányzott okostelefonnal. Mindenesetre személyes jó tanácsom: bízzuk az ilyeneket a szakemberekre. Johnnak pedig megköszöntem az alapos tájékoztatást és hogy szólt. Most már nem érhet meglepetés.

Visszatérve az MSI-hez, a munkahelyi vezetőm nagyon segítőkész és kedves, már 25 éve van a cégnél és elég sok mindent tapasztalt - személyesen is. A következő hónapban Sierra Leonéba látogat egy projekt kapcsán, mert úgy tűnik, hogy az ebola elmúltával visszatér az élet a normál kerékvágásba és kezdődhet az antikorrupciós munka is. Én a kezdeti időszakbak elemezgetni és kutatgatni fogok, sokat olvasok és segítem a munkájukat, aztán majd meglátjuk, milyen egyéb feladataim lesznek...

Az előzmények után vizsgáljuk meg alaposan, hova is sodort a jó sorsom. A következőkben Washington DC-ről lesz szó, vagyis a Columbia Szövetségi Kerületről. De miért Columbia, miért szövetségi és miért kerület?

A történet az amerikai függetlenségi háborúval és a természetesen a nemzeti hőssel, George Washingtonnal kezdődik. A 13 függetlenné vált gyarmat egészen jól elvolt főváros nélkül, amit kellett, azt elintézték Philadelphiában. De az USA kezdeti időszaka nem volt egy sikertörténet: a háború miatt közelgett az államcsőd és senki nem akart adózni (ha már egyszer pont emiatt vesztek össze a brit koronával). Szóval a következő lépés az volt, hogy összehozták az alkotmány benne a szövetségi hatásköröket, és ha már lendületben voltak, beleírták, hogy a szövetségi szervek számára egy 100 négyzetmérföldes területet kell kijelölni.

Szóval ez lett Columbia Szövetségi Kerület, a Columbia név pedig az USA poétikus elnevezéséből ered. Egy kicsit olyan, mintha az ötödik kerület Hungária Központi Terület néven kiválna a magyar közigazgatási szervezetből és közvetlenül az Országgyűlés alá rendelődne. De persze nem szeretnék senkinek tippeket adni…

A szövetségi kerület kijelölése talán nem volt véletlen: a már említett Washington birtoka az új fővárostól mintegy 15 km-re (a helyi mértékegység szerint: 10 mérföldre) délre volt, így sokat nem kellett utaznia, ha a fontos ügyek a fővárosba szólították… Amúgy sok intéznivaló akkoriban itt nem akadt, mert a város építői leginkább a Potomac folyó mocsarainak lecsapolásával voltak elfoglalva. Az pedig már nem Washingtonon múlt, hogy a hálás utókor róla nevezte el a fővárost. Illetve, hogy pontosabbak legyünk, a szövetségi kerület egyetlen városát.

Időközben a területadományozást követő mintegy 50 év elteltével a derék virginiai szomszédok meggondolták magukat és a visszakérték a négyszög bal szélét és alsó sarkát, vagyis a Potomac folyótól délre eső részt. (A példánknál maradva: a Kossuth-tér északi része kivált és csatlakozott Újlipótvároshoz). Az indok, hogy a környéken jól menő rabszolgavásárokat tartottak és attól féltek, hogy a szövetségi kerületben betiltják a rabszolgatartást. Azóta ez a rész nem Washingtonhoz tartozik, de itt van például Arlington a volt, valamint a Pentagon, az élő katonákkal. (Ha már szóba került, Arlingtonról is írok majd, mert érdekes, hogyan tettek alá az unionisták Leenek, a Konföderáció főparancsnokának és a feleségének, Mrs. Leenek. Illetve inkább a rózsáinak…).

A száraz tények után pedig következzenek a szubjektív élmények. Washington elég élhető és nyugis városnak tűnik (főleg New Yorkkal összehasonlítva - sorry ezért a New York rajongóktól), a terek tágasak és összességében a város európai jellegű. Ez leginkább egy import francia építésznek, Monsieur Peter (a franciák szerint Pierre) L’Enfant-nak köszönhető, akinek elég sanyarú geometriaórái lehettek, mert a várost négyzetrácsos szerkezetűre tervezte. Aztán szólhattak neki, hogy ennél egy kicsit több kreativitást és francia eleganciát várnak tőle, így tervezet néhány körforgalmat és átlós sugárutat is, hogy mindenki boldog legyen.

És így is történt. A város szerkezete azóta sem változott, az utcák számozása 1-től indul ameddig a kerület tart és ugyanez a megoldás a kelet-nyugat irányú utcákkal, bár itt a logika a betűket írja elő. Hogy mégis könnyű legyen eltévedni, a várost négy körzetre osztották (Északnyugat - NW, Északkelet - NE, Délnyugat - SW, Délkelet - SE) és minden negyednek külön számozása van. Ja, és néhány utcának azért csak találtak nevet, így itt a számok/betűk elmaradnak. Sajnos a magyar rendszerben klasszikusnak számító Petőfi, illetve Pitypang, Szellőrózsa elnevezésekhez a helyiek fantáziája kevésnek bizonyult. Szóval, sok sikert a tájékozódáshoz! :)

A jó hír viszont, hogy a fontos látnivalók (Fehér Ház, Capitolium, múzeumok és emlékművek) egy helyen vannak, a National Mall-nak nevezett tér körül. Persze nem kell semmi extrára gondolni, a téren van néhány fasor és egy (szép zöld gyep) libalegelő, amit néha nyírnak. Most persze ezzel sincs gond, mert 2017-re itt is elkészül a nemzet főtere. Itt azt tervezik, hogy vízelvezető rendszert alakítanak ki a gyep alá. Persze tanulmányozhatnák más országok gyakorlatát is, de nem teszik… :)

Fák és gyep a National Mall-on, középen a Washington Memorial obeliszkje:

A tervezőnek továbbá sikerült egy fontos francia tervezési szempontot érvényre juttatnia a munkája során: a legfontosabb látnivalók egy vonalban vannak, illetve merőlegesek egymásra. A sík tervezőasztalon persze ezek jól mutatnak, a gyakorlatban azonban néha bezavarnak a terep sajátosságai, dombok meg ilyenek, de Zag’ schon, több is veszett Mohácsnál!

Egy jó pont azonban mindenképpen jár Monsieur L’Enfantnak: a város kellős közepére tervezte a Washington Memorialt, ami egy hatalmas nagy obeliszk (szexuálpszichológusok szeretnek más magyarázatot adni, de ez tényleg obeliszk forma - rossz az, aki rosszra gondol). Olyan hatalmas, hogy nem is találtak Egyiptomban ekkorát, amit le lehetne nyúlni, úgyhogy kénytelenek voltak saját erőforrást igénybe venni. Akkoriban (is) kevés volt errefelé az obeliszkfaragó szakmunkás és az egyiptomi bevándorlás sem volt jelentős, nem is beszélve az ezirányú képzettséggel rendelkező szakemberekről, így hát építettek egyet. A helyiek elbeszélése szerint időközben félúton elfogyott a pénz. Némi kreatív gondolkodás (és a rossz nyelvek szerint magyar pénzügyi szakemberekkel való konzultáció) után végül az obeliszket az iskolás gyermekek adományaiból sikerült befejezni. Tényleg csak remélni tudom, hogy a felajánlás önkéntes volt és nem történt erőszak…

És még Barack Obama is ezt látja az ablakából minden nap:

Amúgy holnap 24 fok lesz Washingtonban. Ja, és mindenkinek boldog Kolombusz Napot!

A hagyományokhoz híven ismét egy jó hírrel kezdem: jól vagyok, nem kerültem a fertőző osztályra, a Washington University Hospital-t szerencsére csak kívülről láttam. Aki ennél többre kíváncsi... De ezt már tudjátok.

A megérkezéshez még annyi adalék, hogy egy hatalmas fekete autó várt a reptéren egy sofőrrel, aki fekete kalapjával, fekete öltönyével és pink nyakkendőjével úgy nézett ki, mintha egy New Orleans-i jazzklub szabadnapos trombitása lenne. Szerencsére a fekete autó nem jelentett rosszat és rögtön (értsd: a délutáni dugóhoz képest rögtön) a szállásunkra érkeztünk ahol azóta is köszönöm szépen, jól elvagyok. 

Irodalmi emlékeim alapján minden nagy mű elején seregszemle kezdődik, amelynek keretében az író bemutatja a felvonuló seregek nagyjait, kiosztja az eposzi jelzőket és aztán rátér a lényegre. Ellenfél híján az én seregszemlém csak a New Generation Leadership program résztvevőire korlátozódik és a személyiségi jogok tisztelete miatt az eposzi jelzőket is kénytelen vagyok nélkülözni...

A programban összesen 12-en vagyunk és a szó szoros értelmében színes társaságot alkotunk. Van, aki Pakisztánból érkezett és az emberkereskedelem visszaszorítását szeretné elérni, van egy amerikai résztvevő, aki az afgán nők jogérvényesítését szeretné segíteni, de van egy kambodzsai tanár srác is, aki a diákoknak szeretne jobb oktatást. Sajnos mindenki felsorolására nincs hely és idő, de a következő linken mindenki elérhető: https://www.mccaininstitute.org/leaders/next-generation-leaders/ - nem megijedni, a középső képen még a korábbi csoport szerepel.

Az intézet emellett elég jól el van látva volt amerikai nagykövetekkel, de a program vezetői között van háromcsillagos amerikai tábornok is, aki megjárta Irakot és Afganisztánt is. Szerencsére az ott tanult fogások közül csak a vezetéssel kapcsolatosakat alkalmazza rajtunk, de azt elég nagy hatékonysággal. Holnap vele megyünk egész napos tanulmányi kirándulásra Gettysburgbe, megnézzük a csata helyszínét és dilemmázunk a vezető döntési lehetőségeken. 

Az eposzi jelzők helyett sokkal érdekesebbek a személyes történetek, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy az ember egy kicsit átgondolja az életét és rájöjjön, hogy amik nyomasztják, azok lehet, hogy nem is akkora gondok. A kambodzsai srác elmondta, hogy nem volt egyszerű a tanári pályát választania, mert a vörös khmerek idején a tanárok 90%-át kiírtották. Aki életben akart maradni, az letagadta, hogy bármihez is ért és reménykedett benne, hogy egyik tanítványa sem ismeri fel. Azt gondolom, hogy a történtek után némileg átértékelődött a helyiek és az oktatás viszonya. Viszont a srác nagyon elkötelezett, szeretne jobb oktatást a kambodzsaiaknak, bár tankönyveik sem nagyon vannak, mert a könyveket is elégették. Szóval, vannak sztorik...

Az eltelt két hétben volt alkalmam kitapasztalni az amerikai élet gyönyöreit és elmondhatom, hogy sokszor komoly intellektuális kihívást jelent az itteni kütyük használata. (Ez persze az én szellemi képességeimet is minősíthetné, de induljunk ki abból, hogy ezen a téren legalább a magyar átlagot hozom.) Az első kihívás az éjjeli lámpa részéről ért. Úgy gondoltam - talán nem minden alap nélkül - hogy nem dísznek van ott, tegyünk egy próbát és kapcsoljuk fel! Sajnos a kapcsolónak látszó pöcök a nyomásra nem reagált (pedig komoly energiákat fektettem bele), a fel-le húzogatásra sem, így feladtam azzal, hogy biztos nem működik. Végül csak nem hagyott nyugodni a dolog és két nap múlva ismét próbálkoztam és kiderült, hogy a pöcköt tekergetni kell. De az sem mindegy, hogy mennyit, mert ha az ember túltekeri, akkor meg azért nem világít.

A lámpa nyújtotta örömökön kívül az utca is kínál további érdekességeket. Itt például olyan automaták vannak, amelyek a csekkeket is be tudják olvasni. Külön lyuk van rajtuk a kártyának, a nyugtának, a készpénznek és a csekknek. Igazából a készpénznek kettő is, az egyiken kiadja, a másikon beveszi, összesen legfeljebb negyven darabot. Büszkén mondhatom, hogy a múlt héten végrehajtottam életem első csekkes tranzakcióját és talán nincs messze az az idő, amikor megírom életem első csekkjét is...

Most pedig - illeszkedve a blog címéhez - következzék egy kép egy komoly vezetőről, akivel minden reggel szembetalálkozom. Remélem, felismeritek! :)