Kezdeném mindjárt a lényeggel: megérkeztem, jól vagyok és minden rendben van. :) Csak az olvasson tovább, aki ennél többre kíváncsi, és hamarosan megtudhatja a részleteket is...
Mielőtt azonban teljesen elmerülnénk az utazással kapcsolatos drámai események sodrában, emlékeztetőül azoknak, akik lemaradtak az elmúlt hónapok eseményeiről (vagy nem figyeltek eléggé): a következő egy évemet az USA-ban, a McCain Intézet vezetőképző programjának keretében leginkább Washington DC-ben fogom eltölteni mint NGL (csak szerényen, ahogy a szervezők kérték: New Generation Leader. Hiába, ez itt Amerika...).
A budapesti repülőtéren minden rendben volt, leszámítva azt az apróságot, hogy 7 kilogrammal több ruhát pakoltam be a kelleténél. Illetve szerintem 30 kiló ruha és tisztálkodási eszköz szerintem nem sok egy évre, de a Lufthansa szerint ezt meg lehetne oldani 23 kilóból is... Én azonban a leendő New Generation Leadereket, akikkel a következő hetekben-hónapokban össze leszek zárva, ennél többre tartom, úgyhogy inkább fizettem, mint a katonatiszt. Fájó szívvel, mert akik ismernek, tudják, hogy a 7 kg Lufthansa-pótdíjból egy kétfős hosszú hétvége teljes ellátással és erődnézéssel is kijött volna...
A lényeg, hogy a budapesti intermezzó után megérkeztem a napos Frankfurtba. Rövid bolyongás után meg is találtam a Z52-es kaput, ahol ez a látvány fogadott:
Akkor még nem tudtam, de hamarosan kiderült, hogy ez egy Boeing 747-es típusú személyi utasszállító repülőgép. Lefényképeztem, hogy Ti is gyönyörködhessetek benne. A képről nem jön át, de hatalmas kütyüről van szó, egyszerre egy közepes magyar falut (hivatalosan 524 főt) tud szállítani (polgármester, jegyző és a képviselő-testület elől, a többiek hátul). Bár a gép egy kicsit deformáltnak (értsd: púposnak) tűnik, engem az nyugtatott meg leginkább, hogy jó nagy hajtóművei vannak. Ezek a verebeket, seregélyeket meg sem érzik, ráadásul egyszerre négy is van belőlük. Remélem, nem azért, mert a tervezők nem bíztak a hajtóművek szállítóiban...
Mellesleg az aggodalmam nem volt alaptalan, a washingtoni utazásra egészen pontosan szeptember 11-én került sor...
Előkészületként gyorsan meg is néztem a naptárat, de szerencsére nem volt kerek évforduló és az utastársak sem tűntek annyira depressziósnak. A jó előjelek után bíztam benne, hogy a repülőgépen felszolgált német konyhai specialitások nem hozzák ki senkiből a dühöngő őrültet. Ha ez volt a cél, akkor a Lufthansa ezt maximálisan teljesítette. Ismeritek a gyengéimet, jól jött volna egy Kinder-tojás vagy akár egy Haribo Tropi Frutti, de hát egy közel félmilliós repülőjegytől ne várjunk csodákat ugyebár. (A szörnyülködő olvasók megnyugtatásra megerősítem: nem, nem én vettem a jegyet.) Viszont volt finom zelleres-paradicsomos tészta, saláta és camembert jellegű német sajt. Nyolc óra repülés után pedig zum Schluss: mustárral töltött német húsgolyók zsemlével (sajnos megnéztem a csomagoláson és amit ettünk, az nem IKEA-koppintás volt, hanem bajor fehérkolbász-golyók. Ki-ki döntse el maga, hogy melyiknek örülne jobban.
Szerencsére a Boeing nem csak repülni tudott, hanem leszállni is, így délután négyre (ami igazából este tíz volt a hat órás időeltolódás miatt) meg is érkeztünk Washingtonba. Minden flottul ment, az előttem lévő közel kétszáz fős sor kivárása közbeni álldogálás a nyolc órás ülés után még jót is tett. Ez az időszak nem csak az USA-ba belépést megelőző lelki ráhangolódásra adott alkalmat, de valamennyi releváns trópusi betegség (ebola, malária, dengue-láz, chikungunya-vírus) releváns tüneteinek megismerésére és/vagy produlálására is. A tömeg ugyanakkor azt is biztosította, hogy a vírusgazdáktól nem csak a velük együtt utazók, de más járatok utasai is beszerezhették a kis dögöket. (Ha tehát a blog valamilyen váratlan oknál fogva félbemaradna, akkor jó eséllyel a Washington University Hospital fertőzőbeteg-részlegén vagyok utókezelésen.)
Na de lényeg a lényeg:
To be continued...
(Addig is olvassátok, osszátok bátran.:)