Washington DC-ről már volt szó a blogon, viszont akkor csak a felszínről írtam. Most a föld alatti Washingtonról lesz szó, de nem a volt elnökről, hanem a metróról. Természetesen a hagyományoknak megfelelően messzemenően szubjektíven, ugyanakkor remélhetőleg élvezetesen. 

Azt sajnos rögtön az elején kénytelen vagyok leszögezni, hogy Amerika nem metróépítő nemzet. Nagyszerű autópályáik vannak, csodás repülőtereik, kikötőik, de metróhoz nincsen tehetségük. Sem az építéshez, sem az üzemeltetéshez. Ezt valahogyan sejtik is, mert a dolgot nem erőltetik. Az USA-ban összesen kb. 15 metróvonal üzemel, ebből a második legnagyobb a washingtoni, ahol van szerencsém naponta újabb és újabb tapasztalatokkal gazdagodni.

A jó működtetéshez minden feltétel adott lenne, a metró a hetvenes években épült, az állomások az egész várost behálózzák és a városhatáron is túlnyúlnak, de valahogy nem megy. A metróban mintha megállt volna az idő és az őslakosok elmondása szerint a szolgáltatás visszafejlődött az elmúlt években. Induljunk el és nézzünk be a föld alá...

A metrómegállókat még nem nagy kaland megtalálni, némi gyaloglás után az ember előbb-utóbb belebotlik egybe, főleg a belvárosban. A metróállomások nevét persze szokni kell - van például Silver Spring (kb. ezüst forrás), Cyristal City (kristály város) és Foggy Bottom (kb. ködös alvég) is. Az állomásra belépve ugyanakkor máris szembesülünk a jegyváltás kihívásaival... 

Nos, az első tudnivaló, hogy papír alapú jegyet vagy kapunk, vagy nem. A rendszer ugyanis most áll át a mágneskártyára, így előfordulhat, hogy csak kártyával tudunk belépni a metróba. Ebben az esetben ugrott is 10 dollárunk, mert a kártya első alkalommal ennyibe kerül (2 dollár + 8 dollár feltöltés). A metróban nincsen egységes vonaljegy, sem zónák, így minden egyes utazásnak más a tarifája. Szóval először azt kell kitalálnunk, hogy ahova menni szeretnénk, az melyik metróállomáshoz esik közel (itt sokat segít a helyismeret vagy egy térkép), aztán egy táblázatban meg kell nézni, hogy oda mennyibe kerül a jegy. Itt rögtön két tarifa van, egy a csúcsidőszakra, egy pedig az azon kívüli közlekedésre. Tehát, ha jegyet veszünk, akkor jó, ha megnézzük az óránkat is, mert reggel nyitástól 9.30-ig csúcsidőszak van, délután pedig 15.00 óra és 19.00 óra között. A jó hír, hogy hétvégén nincsen csúcsidő, már persze ha nyitva van a metró, mert szombat-vasárnap 7 óra előtt be sem engednek az állomásra. Ha tehát korán kell indulni, akkor a metró felejtős...

Számolgatás helyett tehát jobban járunk, ha kártyát veszünk, amit a metrótársaság azzal is támogat, hogy a normál tarifához képest így utazásonként egy egész dollár kedvezményt kapunk. Sajnos a metró még így is pénzbe kerül, nem is kevésbe. Nekem egy átszállással és összesen négy megállónyi utazással naponta 2,25 dollárba kerül eljutni a munkahelyemre és ugyanannyi az út visszafelé is. Ha persze valaki nagyon kényelmes, akkor 237 dollárért vehet 28 napos bérletet (mágikus szám, de sajnos a hónapok itt csak nagyon ritkán 28 naposa), de ez sajnos nem érvényes a buszokra... :( 

Ha túl vagyunk a jegyvásárlás okozta megpróbáltatásokon és a kártyánkat is kivettük a tokjából (mert az automata a műanyagon át nem érzékeli a jelet), akkor egy kapun bebocsátást nyerhetünk a metróba. A metróutazás egyben időutazás is, rögtön a hetvenes években találhatjuk magunkat. Abban az időszakban, amikor a vas és a beton is olcsó volt, a tervezők fantáziáját pedig megmozgatták az új megoldások és az építőmunkások is elég képzettek voltak ahhoz, hogy a sok hülyeséget tartós betonba öntsék. Megtették és azóta is minden úgy van, ahogy egyszer réges-régen valaki kitalálta... 

Az állomások szürkék és barnák, a boltozat öntött vasbeton elemekből áll, a padló barna kerámia lapokból, a félhomályban az utasok a szemüket meresztgetik, ha látni és/vagy olvasni szeretnének. De persze jól tudjuk, a metró nem olvasgatásra, hanem utazásra van, aki olvasni szeretne, az maradjon otthon... :) Ha nem akarunk rossz metróba szállni vagy érdekel minket, hogy mennyit kell várni, akkor jó, ha közel megyünk a kijelzőhöz (minden oldalra jut egy-egy) mert messziről természetesen az sem látszik, főleg nem a félhomályban.

Amint leértünk, kezdődhetnek a várakozás percei. Reggel még szerencsénk is lehet, akár 3-4 percen belül érkezhet egy szerelvény, estefelé viszont jobb, ha felkészülünk a 15-30 perces várakozásra. Ilyenkor persze jól jönne, ha lenne a metróban internetlefedettség, de sajnos erre az utasoknak kb. 2017-2018-ig várniuk kell. Addig marad az élet nagy dolgain való elmélkedés...

Sajnos a felsorol negatívumokon túl a metró még kiszámíthatatlan is. Simán előfordul, hogy az alagút közepén megáll és nem megy tovább. Ilyenkor a vezető valamit mond a mikrofonba, de mivel a hangszórók torzítanak, ebből sem én, sem a nálamnál jobb angol tudással rendelkező helyiek alig értenek valamit. Viszont legalább vidáman telik a várakozás a sötét alagútban.

Ezek után a megérkezés igazi felüdülés. Ha túlvergődtünk a kieresztő kapun (néha ki és befelé egyaránt egy-egy üzemel), konstatálhatjuk, hogy aznap reggel is hozzájárultunk a metró új vezérigazgatójának évi 397 000 dolláros (cirka 115 millió plusz 20% bónusz) fizetéséhez. Máris jobban indul a nap... :)