Májusban diplomáciai nagyüzem van Washington DC-ben. Nem, nem tartanak semmilyen csúcstalálkozót és (tudtommal) nincs garden party dem a Fehér Házban. Viszont évek óta ekkor van a Passport DC-nek nevezett rendezvény, amely a washingtoni nagykövetségek nyílt napja, egyben kiváló lehetőség egy kis ingyenes országmarketingre.

Ginával mi is rááldoztuk a szombatunkat és ellátogattunk néhány követségre. A hosszú munkahét után már nem voltunk elég fürgék és mire odaértünk, az Embassy Row ("Követség sor") néven is ismert Massachusetts Avenue-n már szép számmal tolongtak az érdeklődők. De minket a szemerkélő eső sem tántorított el, hogy beálljuk a Kenyai Nagykövetség előtti sorba. Az sajnos csak egy fél óra ácsorgás után derült ki, hogy a nagykövetség épületébe nem mehetünk be, viszont kárpótoltuk magunkat egy kenyai ebéddel:

Nem akarom senki kíváncsiságát fokozni, várakozásainkkal ellentétben sem zebrát, sem kafferbivalyt nem kaptunk, a képen valóban az látható, aminek kinéz. Rizs, rántott zöldség meg némi csontos csirkefarhát. Azt máig nem tudjuk, hogy a csirkefarhát az elkényeztetett fővárosiaknak szóló politikai üzenet volt-e vagy szimplán nekünk, későn érkezőknek nem jutott már sem a szárnyából, sem a combjából. Mindenesetre a vadállatokban nem esett kár és e fél-vegán ebéddel mi is hozzájárultunk az afrikai fauna megmentéséhez. 

A program egyébként azért kapta a Passport DC nevet, mert a játékos kedvű látogatók egy kis útlevélbe minden nagykövetségen kaphattak egy-egy pecsétet. A koreai (új értem, dél-koreai) nagykövetség pecsét helyett inkább ragasztott és a lelkes érdeklődők névre szóló matricát is kaphattak, természetesen koreai írásjegyekkel. 

A megoldás: Gi-na.

És ha már ott voltunk, megnéztük az indonéz nagykövetséget is, ahol népi táncosok és/vagy nagykövetségi munkatársak adtak elő folklór műsort. A követség épületének története egyébként különösen érdekes: a századfordulón épült Thomas F. Walsh, a korabeli USA egyik leggazdagabb emberének megbízásából. Róla azt lehet tudni, hogy Írországban született és 19 évesen vándorolt ki/be az Egyesült Államokban. A szerencse rámosolygott és talált egy aranyrögöt egész aranybányát Coloradoban, amiből aztán egész jól eléldegélt családjával. Végül megunta a vadnyugatot és potom 850 000 dollárért (ami mostani értékét tekintve - nagyon konzervatív becslések szerint is kb. 23,6 millió dollár) felépítette a későbbi követségi épületet. Ami a bejáratból így néz ki:

A pasasról még azt is lehet tudni, hogy az arany és a szép házak mellett a szép ékszereket is szerette. A feleségének ugyanis megvette a a nők Bugatti Veyronját, a Hope-gyémántot. :) A gyémánt jelenleg a washingtoni Természettudományi Múzeumban tekinthető meg és 250 millió dollárra (cirka 70 milliárd forint) van biztosítva. Aki lusta rákeresni, de látta a Titanicot, annak ismerős lehet a filmből, bár a történet szerint a Heart of the Ocean még a Hope-gyémántnál is értékesebb... :)

Voltunk továbbá a brazil követségen is, ahol a sláger az olimpia és az olimpiai fáklyák voltak. Én naívan azt hittem, hogy a fáklyát jelenleg Brazíliában hordozzák körbe, de ezek szerint nem... Vagy lehet, hogy több példány is készült belőle? :) Mindenesetre az olimpiai fáklyavivők elsősegély-felszerelését, benne az olimpiai öngyújtót sajnos nem állították ki... :(

A fárasztó sorbanállások után a nap végére megérdemeltünk egy hűtött Belize-is sört, szerény eszközeinkkel is  támogatva a közép-amerikai ország fejlődő söriparát. Cheers!