Mivel a meteorológusok szombatra jó időt jósoltak, ezért Ginával úgy döntöttünk, hogy kinyújtóztatjuk elgémberedett tagjainkat és felkészülünk a tavaszi kerékpáros szezonra. A célpont a Washintontól 15 kilométerre fekvő Alexandria volt. A városról korábban már írtam, a szövetségi kerület (District of Columbia) része volt, amíg ha helyiek közel kétszáz éve úgy nem döntöttek, hogy mégis inkább Virginiához szeretnének tartozni. Ezzel sikerült mintegy 30 évvel elhalasztani a rabszolgaság (és a helyi gazdaság alapját képező rabszolga-kereskedelem) eltörlését megakadályozni, ugyanakkor bukták a fővárosi státuszt.
Alexandria ugyanakkor nagyon szép és hangulatos városka, bár alig több, mint 250 éves. A főváros közelségének, valamint a jó fekvésű kikötőjének köszönhetően hamar fejlődésnek indult és a XIX. század első felében még az egyik legjelentősebb észak-amerikai kikötőnek számított New York és Boston mellett. A polgárháború idején Alexandriában hatalmas hadikórházak voltak, utána viszont a rabszolga-kereskedelem biznisz hanyatlásnak indult, a vesztes és letarolt Virginiába pedig nem sok befektetés érkezett. :(
De ami hátrány volt 150 éve, az a város előnyére szolgál manapság. Alexandria az egyik legnépszerűbb turistacélpont szépen karban tartott belvárossal, kiváló és nem gyors éttermekkel, valamint - figyelem! - kutyabarát üzletekkel és lakókkal. Ez utóbbiról személyesen is meggyőződhettünk, amikor főutcán, a híres King Streeten sétáltunk.
A fővárosról való leválásnak egy kézzelfogható eredményét mi is megtapasztalhattuk, ugyanis a főutcán közlekedő (és a fenti kép hátterében látható) ismeretlen okokból trolley-nak hívott kisbusz - amellett, hogy nagyon hangulatos és színes volt - díjmentesen szállította a t. utazóközönséget a kikötőbe és vissza.
A Potomac partján lévő kikötőben ez a szép lapátkerekes gőzös fogadott minket. Sajnos sétahajózásra nem tudtunk benevezni, de helyette megnéztünk egy volt torpedógyárat.
Ennek magyarázata viszonylag egyszerű. 1918-ban Európában éppen véget ért a világháború, az amerikai haditengerészet pedig - nem túl jó ütemérzékkel - éppen a háború utolsó napján adta át az első torpedógyárát Alexandriában. A következő néhány évtized - köszönhetően a tengeralattjárók térhódításának - csendes fejlesztésekkel telt, a torpedókat pedig a fent láthatóhoz hasonló, régi gőzösről indították. A hajóforgalom ettől függetlenül - vagy talán éppen ezért - jelentősen csökkent. Csak remélni tudom, hogy az unatkozó mérnökök nem lőttek mozgó célpontokra is... :)
Csak hogy érezzétek ennek súlyát, például ilyennel:
A későbbi fejlesztésekbe már bevonták a dizájnereket is :)
A második világháború ismét fellendülést hozott a torpedógyártásban, a korábbi üzemet a tízszeresére növelték. A konjunktúrának ugyanakkor ismét gyorsan vége szakadt, 1945 után a felhalmozódott világháborús készletek a következő néhány évtizedre elégnek bizonyultak, így a gyárat bezárták. Szerencsére a városi vezetés nem esett kétségbe, és eladta a vízparti telkeket az ingatlanbefektetőknek - a helyi rossznyelvek szerint a városban maradt nagyszámú torpedóipari formatervező és dizájner lobbijának köszönhetően - művészeti központtá alakította a volt torpedógyár központi épületét. (A többit pedig eladta az ingatlanbefektetőknek. :)
Az új kulturális központnak sikerült szakítania a torpedóipari formatervezői hagyományokkal és most az épületben több tucat művészlélek alkot és kínálja portékáit a turisták és a mi legnagyobb örömünkre:
Akit érdekel, ugyanitt zsiráf és teve eladó:
