A hagyományokhoz híven ismét egy jó hírrel kezdem: jól vagyok, nem kerültem a fertőző osztályra, a Washington University Hospital-t szerencsére csak kívülről láttam. Aki ennél többre kíváncsi... De ezt már tudjátok.

A megérkezéshez még annyi adalék, hogy egy hatalmas fekete autó várt a reptéren egy sofőrrel, aki fekete kalapjával, fekete öltönyével és pink nyakkendőjével úgy nézett ki, mintha egy New Orleans-i jazzklub szabadnapos trombitása lenne. Szerencsére a fekete autó nem jelentett rosszat és rögtön (értsd: a délutáni dugóhoz képest rögtön) a szállásunkra érkeztünk ahol azóta is köszönöm szépen, jól elvagyok. 

Irodalmi emlékeim alapján minden nagy mű elején seregszemle kezdődik, amelynek keretében az író bemutatja a felvonuló seregek nagyjait, kiosztja az eposzi jelzőket és aztán rátér a lényegre. Ellenfél híján az én seregszemlém csak a New Generation Leadership program résztvevőire korlátozódik és a személyiségi jogok tisztelete miatt az eposzi jelzőket is kénytelen vagyok nélkülözni...

A programban összesen 12-en vagyunk és a szó szoros értelmében színes társaságot alkotunk. Van, aki Pakisztánból érkezett és az emberkereskedelem visszaszorítását szeretné elérni, van egy amerikai résztvevő, aki az afgán nők jogérvényesítését szeretné segíteni, de van egy kambodzsai tanár srác is, aki a diákoknak szeretne jobb oktatást. Sajnos mindenki felsorolására nincs hely és idő, de a következő linken mindenki elérhető: https://www.mccaininstitute.org/leaders/next-generation-leaders/ - nem megijedni, a középső képen még a korábbi csoport szerepel.

Az intézet emellett elég jól el van látva volt amerikai nagykövetekkel, de a program vezetői között van háromcsillagos amerikai tábornok is, aki megjárta Irakot és Afganisztánt is. Szerencsére az ott tanult fogások közül csak a vezetéssel kapcsolatosakat alkalmazza rajtunk, de azt elég nagy hatékonysággal. Holnap vele megyünk egész napos tanulmányi kirándulásra Gettysburgbe, megnézzük a csata helyszínét és dilemmázunk a vezető döntési lehetőségeken. 

Az eposzi jelzők helyett sokkal érdekesebbek a személyes történetek, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy az ember egy kicsit átgondolja az életét és rájöjjön, hogy amik nyomasztják, azok lehet, hogy nem is akkora gondok. A kambodzsai srác elmondta, hogy nem volt egyszerű a tanári pályát választania, mert a vörös khmerek idején a tanárok 90%-át kiírtották. Aki életben akart maradni, az letagadta, hogy bármihez is ért és reménykedett benne, hogy egyik tanítványa sem ismeri fel. Azt gondolom, hogy a történtek után némileg átértékelődött a helyiek és az oktatás viszonya. Viszont a srác nagyon elkötelezett, szeretne jobb oktatást a kambodzsaiaknak, bár tankönyveik sem nagyon vannak, mert a könyveket is elégették. Szóval, vannak sztorik...

Az eltelt két hétben volt alkalmam kitapasztalni az amerikai élet gyönyöreit és elmondhatom, hogy sokszor komoly intellektuális kihívást jelent az itteni kütyük használata. (Ez persze az én szellemi képességeimet is minősíthetné, de induljunk ki abból, hogy ezen a téren legalább a magyar átlagot hozom.) Az első kihívás az éjjeli lámpa részéről ért. Úgy gondoltam - talán nem minden alap nélkül - hogy nem dísznek van ott, tegyünk egy próbát és kapcsoljuk fel! Sajnos a kapcsolónak látszó pöcök a nyomásra nem reagált (pedig komoly energiákat fektettem bele), a fel-le húzogatásra sem, így feladtam azzal, hogy biztos nem működik. Végül csak nem hagyott nyugodni a dolog és két nap múlva ismét próbálkoztam és kiderült, hogy a pöcköt tekergetni kell. De az sem mindegy, hogy mennyit, mert ha az ember túltekeri, akkor meg azért nem világít.

A lámpa nyújtotta örömökön kívül az utca is kínál további érdekességeket. Itt például olyan automaták vannak, amelyek a csekkeket is be tudják olvasni. Külön lyuk van rajtuk a kártyának, a nyugtának, a készpénznek és a csekknek. Igazából a készpénznek kettő is, az egyiken kiadja, a másikon beveszi, összesen legfeljebb negyven darabot. Büszkén mondhatom, hogy a múlt héten végrehajtottam életem első csekkes tranzakcióját és talán nincs messze az az idő, amikor megírom életem első csekkjét is...

Most pedig - illeszkedve a blog címéhez - következzék egy kép egy komoly vezetőről, akivel minden reggel szembetalálkozom. Remélem, felismeritek! :)